2020. április 6., hétfő

Kosáry: A tétényi "tumultus" - ajánló

A történet olyan, mint egy Moliére-dráma. A végén jön az Igazságos, és minden elrendez. Csak mindez egy sajátosan K-Európai kontextusban, hogy azért ez mégse legyen igaz. De ne ugorjunk annyira előre! 
A Tétényi tumultusról jópár éve tudok már, de mivel 1766-ban történt, ami csak távolról kötődik Baross Gábor-telep 20. századi történetéhez, inkább csak kuriózumként, érdekességként tekintettem rá. Nemrég újból eszembe jutott, két okból. Egyrészt a vírus miatt megnyíltak olyan online adatbázisok, amik eddig csak előfizetéssel voltak elérhetők. Másrészt szervezzük a Dáni Géza Kastélynapokat, ami újra Nagytétény és a kastély történetére irányította a figyelmemet. Tanulmány-kritika, spoilermentesen! 

Megelőzte a korát? 

Kosáry Domokos, 40 évvel a tanulmány megjelenése után.
(Forrás: Wikipédia)

Kosáry Domokos tanulmánya szakmunka, de felépítése jobban hasonlít egy krimire. Először a következmények egy részét látjuk, csak később bontakozik ki, hogy mi is történt valójában. A végén pedig még egy csavar is van, amit a történelem írt. Műfaját tekintve mikrotörténetnek mondanám, ha nem 1966-ban születik. Kosáry valami nagyon hasonlót művel a műfaj megszületése előtt egy évtizeddel, de a mikrotörténelem három feltételéből csak kettő teljesül. 
  1. Egy rövid, jól körüljárható időszakot (itt egy napot) helyez a középpontba. 
  2. Az emberre önálló cselekvőként tekint. 
  3. Egy "nagy kérdésre" keresi a választ a mikro szintű vizsgálódással. Ez az, ami nem teljesül Kosárynál: ő maga is csak egy példának tekinti a tétényi tumultus leírását. 
A szöveg megjelenésekor 1966-ot írunk. Marxra való hivatkozás nem szerepel ugyan a szövegben, de a kötelező narratíva az osztályharc. Ha felmerül "nagy," Tétényen túlmutató kérdés, akkor ez az, de nem a korban csak a kötelező körök vannak a szövegben. Mindenesetre ilyen mondatokat is leírt a volt 56-os elítélt, az MTA rendszerváltás utáni első elnöke: "E konkrét esetből is kitűnik a földesúri kizsákmányolás, robotkövetelés, önkényeskedés fokozódása, a megye alapvető szolidaritása a birtokos nemesi érdekekkel, a paraszti osztályharc kihatása..." (129. o.) 
A kort ismerve: ezen nincs mit csodálkozni. De ugorjunk vissza a tanulmány megírásától a témájához további kétszáz évet!

Tétény, 1766 


Ebben az időben kb. 60 sváb jobbágycsalád élt a faluban. (Néhány zsidó házról is szó esik, de ők nem játszanak szerepet ebben a történetben.) Egész jobbágytelke senkinek sem volt, a tehetősek egy-egy fél jobbágytelket birtokoltak, ezen kívül se kaszáló, se erdő nem volt a falu határában. Volt viszont szőlő: a mai Budatétény területén a gazdák bort termeltek. A falu háromnegyede megtermelt fejenként legalább ezer liter bort egy évben, (van, aki négyezret is,) amit a két óra járásra eső budai piacon jól el is tudtak adni. Ez volt a fő bevételi forrás. Talán már a Szent Mihály kápolna építése is felmerült, de még közel másfél évtizedet kell várni a megvalósulásig. 
Tétény földesura Rudnyánszky József. József Nyitra megyéből származik, a bárói címet csak pár évvel később, 1773-ban kapja. Grassalkovich Antal javaslatára veszi el Száraz Juliannát, akinek édesapja, Száraz György már elkezdte a kastély kibővítését, a további bővítés azonban már Józsefé, a birtok új uráé. A tumultus idején is zajlanak a bővítések, de már nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy felismerjük az épület ma is látható formáit. A leendő báró igen termékeny volt: tizenhárom gyermeke született, de a történetben csak hárman kapnak szerepet, Antal, Elek és Ignác. 
A kastély ma. A Rudnyánszky-fiúknak is ismerős lehet.
(Forrás: wikipédia) 

Így néz ki tehát Tétény ebben az időben. De mi is az a "tumultus"? A latin szó gyakran szerepel Kosáry legfontosabb forrásának, a Beniczky István Pest megyei által vezetett vizsgálatnak a szövegében. Felkelést, lázadást, csetepatét, zűrzavart jelent. A tétényi jobbágyok betörtek az intéző házába, hamarosan pedig fegyverek dördültek... még emberhalált is hozott a nap. 
A konfliktus azonban korábban kezdődött. A jobbágyok 1848-as felszabadításukig robottal tartoztak a földesúrnak, azaz valamennyi időt a birtokos földjén kellett dolgozniuk, adóként. Az, hogy ez pontosan hány napot jelent, leginkább a földesúron múlott. Ennek az lett az eredménye, hogy az év egyes részeiben minden nap Rudnányszky földjein dolgoztak a tétényiek. 
Mária Terézia. (Forrás: Wikipédia)
Egy forradalomhoz (vagy hát, ebben az esetben tumultushoz) azonban nem elég az elkeseredés: remény is kell. A reményt pedig a nagypolitika szolgáltatta. 
Mária Terézia királynő ugyanis egy évvel korábban nem túl békés hangulatban zárta az Országgyűlést. Javaslatai zömmel az adózáshoz kapcsolódtak, amiket a magyar nemesség nem szavazott meg. A abszolút kormányzásra törekvő királynő erre igen egyszerű választ adott: többet nem hívta össze az Országgyűlést, hanem rendeletekkel kormányzott. (Amúgy ebben fia, II. József is követte példáját. A következő országgyűlésre 25 évvel később került csak sor.) 
A tétényi tumultus idején már lehetett tudni, hogy Mária Terézia a jobbágyokkal szembeni földesúri önkény ellen fog fellépni. Ez jelentette a reményt - az országban itt-ott feltűnő, hasonló megmozdulások mellett. Egy évvel később, 1767-ben pedig ki is hirdették az Úrbéri Rendeletet. 


Ez a történetrövid háttere. Innen két irányba vezethet az utad. Egyrészt ajánlom, hogy olvasd el a teljes tanulmányt, hogy kiderüljön ki az Igazságos, aki a végén érkezik - és miért nem sikerül teljes mértékben az igazságtétel! 
Ha pedig azt szeretnéd, hogy több figyelem irányuljon a kerületre és múltjára, akkor támogasd egy szavazattal a Dáni Géza Kastélynapok létrejöttét! 

2019. február 2., szombat

Helytörténeti vetélkedő - Baross 1938

A kerületi iskoláknak szóló helytörténeti vetélkedő keretében az első séta Baross Gábor-telepen volt. Az új könyv és a séta segít a diákoknak megoldani a feladatlapot, amit jövő héten kapnak meg. 

A séta keretében 1938-ban jártuk körül Baross Gábor-telepet. Ebben az évben került Bizzer Pál helyett Magdics Imre atya Barossra, Pusztay János igazgatót meg Kántor Imre váltotta iskolaigazgatóként. Ebben az évben jött létre az EMSZO (Egyházközségi Munkásszakosztály), és költözött be az egyházközség a mai Szent Bernát házba. 
És akkor még nem beszéltük a Felvidék visszakerüléséről, és a nagypolitika eseményeiről... 

Íme a séta során mutatott képek! 
Baross és környéke az 1940-es évek elején. Még nem Budapest, hanem Nagytétény része. 

A III. és IV. utca a parcellázás idejében, a mintaházakkal. Előtérben a Dózsa György út. 


A IV. utca 12. alatti ház, ami iskolaként is működött. 

Iskolai csoportkép, középen Pusztay János igazgató. 


Épül a templom 1933-ban. 

Csoportkép templomszenteléskor (1933). A püspök mellett Bizzer Pál, a háttérben az iskola és a csillerendszer állványa. 
A templombelső a templomszentelés után - még padok nélkül, amit később Stádinger Bori néni, az Oltáregyesület elnöke ajándékozott az egyházközségnek. 

A Szent Bernát ház


2018. november 14., szerda

Hogyan emlékezünk Budafok-Tétény múltjára?

Lépjünk egyet hátra, és nézzük a nagy képet! A Promontorium Polgári Casino meghívására volt erre lehetőségem, érdekes kis beszélgetés rajzolódott ki arról, hogy kik, hogyan, mire emlékezünk Budafok-Tétény múltjából. Felmerült ugyanis néhány kérdés, amit szeretnék bedobni a kerületi nyilvánosságba, mert érdemes lehet beszélni róla - ennek pedig kiváló lehetősége a BarosssBlog. De ne szaladjunk annyira előre, nézzük meg, mink van, és aztán majd a maga idejében levonjuk a következtetéseket!



Hogyan emlékezünk? 

A múlt felidézésének rengeteg módja van. Egy francia történész, Pierre Nora az 1980-as években alkotta meg a emlékezeti helyek fogalmát, egy kalap alá véve rengeteg, a múlthoz kapcsolódó dolgot. Nem csak egy hely lehet emlékezeti hely, inkább emlékezést kiváltó pontokat keresünk. Ilyen lehet egy intézmény is. A kerültben a Helytörténeti Gyűjtemény, vagy a Barlanglakás célja a kerület múltjának bemutatása, de a Törley Látogatóközpont,  vagy a Nagytétényi Kastélymúzeum is kapcsolódik a témánkhoz. Egy kicsit tágabban véve két irányba lehet elindulni. A templomok, kastélyok, a régi zsinagóga vagy a Klauzál-villa mind-mind a múlt mementói, a másik irány pedig a kiállítások. Több kerületi kiállítóhely is van, a budafoki könyvtár például elsősorban helyi kiállításokat fogad be, a Klauzál-ház vagy most például a Tangazdaság pedig inkább országos, tematikus tárlatokat.

Az utcanevek is mesélnek, vagy mesélhetnének. Barosson a számozott utcáknak saját történetük van, de mostanság talán kevés a helytörténet nagy alakjáról elnevezett utca, tér. Korábban volt Csókási Pál és Főző László utca/út, mindketten helyi figurák voltak. 
Az emlékezést segítik az úton-útfélen megtalálható szobrok, emléktáblák. Itt már jóval nagyobb a merítés, Barosson is tucatnyi emléktábla, emlékhely található, elsősorban Pelikán Imre bácsinak köszönhetően. Legfontosabb barossi példa erre a Donát-hegy, ami mind a helyi, mind a nemzeti emlékezetnek a helye.
Megemlékezés a Donát-hegyen

Az emléktáblákhoz szorosan kötődnek az emlékezet aktusai: a megemlékezések, ahogy a közösség összegyűlik, hogy megfogalmazza, újrafogalmazza a múltját. Az apropó rendkívül változatos lehet: koszorúzás az Alapítók emléktáblájánál, emlékezés nemzeti ünnepeinkre, emléknapjainkra, a templombúcsúkat is ide lehet sorolni stb. Az emlékezés sokszor helyszínhez kötődik, vagy kialakítunk egy helyszínt, amihez kötjük: emléktáblát állítunk, emlékhelyet hozunk létre, vagy helytörténeti sétát vezetünk.
Helytörténeti séta a Vencel-kertben

Vannak olyan események is, amelyek nem közvetlenül kapcsolódnak az emlékezéshez, de mégis jellemző rá az, hogy a múltra reflektál, valamiféle hagyományt ápol - a szőlő és borkészítés emlékezetéhez tartozik például a Pezsgő- és Borfesztivál, a szüreti felvonulás, vagy akár a Futafok. 
És akkor ne feledkezzünk el a könyvekről, írásokról! Ezek azok, amik a közössé tett emlékezést hordozzák, történetté fűzik a múlt eseményeit. És ezzel elérkeztünk a második kérdéshez: 

Kik emlékeznek? 

Vannak "specialisták," akik a múlt értelmezésével foglalkoznak, és ezt prezentálják a közösség felé. Ők a (hely)történészek. Kimondva-kimondatlanul megbízza őket a közösség, hogy ezt a szerepet vállalják, és alapvetően hitelesnek ismerik el, amit mond a múltról. Fontos szerepük van, de nincs monopóliumuk: egyes esetekben emlékezők idézik fel saját múltjukat, vagy a közösség vezetői (polgármester, alpolgármester, nemzeti szinten államfő, miniszterelnök stb.) mutatják be a múltat. Fontos megemlíteni az utóbbi években egyre megszaporodó helytörténeti köröket, vagy helytörténettel is foglalkozó egyesületeket (pl. Klauzál Társaság) a múlt kutatásának fórumait.
A múltról szóló közös narratívát azonban jóval tágabb kör alakítja. Csatlakozik az emlékezőkhöz, aki részt vesz egy eseményen, olvas a kerületről, vagy csak nyitott szemmel jár az utcán. Mi magunk, közösen alakítjuk a kerület múltjáról szóló történetet, aminek mi is részesei vagyunk.
Emlékezők - a Baross-könyv bemutatója


Mire emlékezünk? 

Az emlékezet mindig szelektív. Nem emlékezünk a hétköznapokra, sokszor az ünnepekre sem bizonyos idő után, de néhány kiemelkedő napon óráról órára el tudjuk mondani, hogy mikor hol jártunk. Ugyanez közösségi szinten is igaz: az, hogy melyik esemény, év, személy merül feledésbe egyrészt a forrásadottságokon, másrészt pedig a közösség akaratán múlik.
A legerősebb szint a kerületben is a nemzeti emlékezethez való kapcsolódás: helyi szinten is megemlékezünk március 15-értől vagy október 23-áról. Rengeteg emléket őrzünk, és könyveket jelentetünk meg egy-egy településrészt történetéről (kiemelkedő példa Dindi István könyvsorozata), felidézzük intézményeink, szűkebb közösségeink múltját is (85 éves a barossi templom!). És ezzel elérkeztünk a problémafelvetéshez. 

Hova tűnt a kerület? 

Az új Budafok-Tétény kötet szépen bemutatja szerintem, hogy hogyan viszonyulunk a kerület múltjához. Aki kinyitja a könyvet, a négy településrészt történetét ismerheti meg, külön fejezetben, külön szerzőktől. A kerület egységes története csak az 1990 utáni részben jelenik meg, tehát mintegy negyven évvel tovább tart a széttagoltság, mint ahogy a valóságban: a kerület már 1950-ben létrejött. Nagy értéknek látom a kerületrészhez való kötődést és jellegzetességeket, de való igaz az is: kevés az olyan egyesület is, ami az egész kerületnek szólna, nem csak egy-egy kerületrésznek. Az ünnepeink közül is hiányzik ez a szint, bár néhány nagyobb rendezvény azért tényleg az egész kerületnek szól. A történelmet tekintve pedig: ki a kerület "hőse"? Van olyan esemény vagy személy, amivel minden kerületrész azonosulni tud? Nehéz ilyet találni, vagy csak nem beszélünk róluk?

Hol vannak, akik nem emlékeznek? 

A kerület lakossága kb. 55 000 fő. A közös eseményeken, emlékezéseken ennek létszámnak a töredéke vesz részt: rengetegen élnek a kerületben olyanok, akik alig ismerik lakóhelyük történetét. Szerintem önmagában nem baj. Viszont a "kisváros" sokszor inkább "alvóváros." Ha valóban kisvárossá, kisvárosi közösséggé akarjuk tenni, akkor a rendezvények versenytársai a belvárosi események, ezzel kell felvenni a versenyt, és nem mindig ugyanazt a (pár)ezer embert megszólítani. 

Hol kezdődik a történelem? 

Most úgy tűnik, hogy a II. világháború utáni években véget ért, majd 1956-ban még volt egy történelmi momentum. A 20. század második felére kevésbé szívesen emlékezünk, talán kevesebb érdeklődés övezi kerületi szinten ezt a kort. Az 1990 óta eltelt több, mint negyed évszázad pedig még alig jelent meg történelemként. Ez összefügg azzal is, hogy az egyes településrészek szívesebben emlékeznek függetlenségükre, és az is igaz, hogy a kommunizmus nem sikerült igazán fényesen, a nemzeti emlékezet is nehezen tud mit kezdeni ezekkel az időszakokkal. Külön öröm, hogy Nagytétény esetében azért erről a korról is van külön kötet, ráadásul friss, ropogós! 

Ezek a kérdések arra valók, hogy beszélgessünk róla. Mindegyik kapcsán fel lehet tenni a kérdést, hogy ez számít-e egyáltalán, akarunk-e ezen változtatni. Egy beszélgetést, eltűnődést azonban mindenképp megér. Szerencsére ma már nem kell ezt egyedül folytatni: írj kommentet, fejtsd ki a véleményed! 

2017. április 6., csütörtök

Budapest Bloggerek a CEU-ért

ceu-20160918-35.jpg
Mi, a főváros iránt elkötelezett bloggerek úgy gondoljuk, hogy a Közép-Európai Egyetem fontos szerepet tölt be Budapest életében, ezért tiltakozunk a CEU ellehetetlenítését célzó törvénymódosítás ellen.





Bayer Árpád, BarossBlog
Erdős Zoltán, Városi metamorfózisok blog
Fonyódi Anita, Kép-Tér blog
Juhász Judit, Városkommunikáció blog
Király Dávid, BKV-figyelő blog
Rátonyi Gábor Tamás, XV. kerületi blog, Utcák terek blog
Papp Géza, Fővárosi Blog

Városblogger vagy? Csatlakoznál? Küldd el a változatlan szöveggel megjelent blogbejegyzésed címét a ceutiltakozas@gmail.com címre!

2016. május 1., vasárnap

Beszéd 2016. május 1.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves megjelentek!

Gondolataimat egy teljesen rövid és egyszerű kéréssel szeretném kezdeni, csupán kíváncsiságból: kérem, tegye fel a kezét az, aki tavaly is itt volt a Polgári Kör május elseji megemlékezésén!

Tavaly is engem kért fel ennek a beszédnek a megtartására a Polgári Kör vezetősége. A beszéd sok gondolkodás után született meg, és nem is május elsejéről, hanem az építkezésről szólt. Nehéz erről az ünnepről beszélni, pedig nagyon sok rétege van. Talán a legősibb a májusfa állítás, ami azonban nem csak ehhez a naphoz kötődik: húsvét és pünkösd táján is állítottak ilyen fákat, és az is biztos, hogy nem csak magyar, hanem Európa jelentős részére jellemző gyakorlat volt. A tavaszhoz, termékenységhez valamilyen módon kötődik, közelebbit nem tudunk, csak csináljuk.

2016. április 18., hétfő

Séta a Vencel-kertben

Szombaton a Promontorium Polgári Casino szervezett bejárást a Vencel-kertben, ahol Hellinger Irma, a terület tulajdonosa mutatta meg a pincét és a kertet. A séta végén némi pogácsa és üdítő mellett a kert fejlesztési lehetőségeiről és nehézségeiről beszélgettünk. A továbbiakban rövid képriport látható az eseményről.
A kocsma előtt meg bicikli áll... :) 

6 méterrel a föld alatt

A terület alatti pincében legutóbb gomba volt.





A természet lassan birtokba veszi... 

....pedig lehetne jövője.



2016. február 2., kedd

Pelikán Imre bácsi emlékezete

2010-ben, öt és fél éve találkoztam először Imre bácsival. A beszélgetésünk nagyjából ugyanúgy zajlott, mit ahogy a legtöbb beszélgetés, amit kettesben folytattunk: leültünk az asztala mellé, papírok kerültek elő, esetleg még fényképező vagy laptop is, ezen kívül teasütemény és végén valamilyen ital. A téma majdnem mindig Baross Gábor-telep történetéhez kapcsolódott, először Stádinger Borbála – Bori néni – kapcsán, később pedig a készülő könyv miatt. Imre bácsi és a telep története több szállal egybefonódott, így ezeken a beszélgetéseken az ő történetét is megismertem. Volt, amit csak szóban mesélt el, és volt, amit le is írt, hogy aztán a kinyomtatott A4-es füzet egy példányát lelkesen dedikálja, mielőtt nekem ajándékozná. Ezekből a történetekből ismertem meg az életét, amit nemrég végleg lezárt: néhány héttel a 96. születésnapjára rendezett ünnepséget követően, 72. házassági évfordulója után két nappal, a Don-kanyari megemlékezés másnapján úgy döntött, hogy átadja a terepet, és újra találkozik a feleségével, szüleivel, régi barátaival.