Beszéd 2016. május 1.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves megjelentek!

Gondolataimat egy teljesen rövid és egyszerű kéréssel szeretném kezdeni, csupán kíváncsiságból: kérem, tegye fel a kezét az, aki tavaly is itt volt a Polgári Kör május elseji megemlékezésén!

Tavaly is engem kért fel ennek a beszédnek a megtartására a Polgári Kör vezetősége. A beszéd sok gondolkodás után született meg, és nem is május elsejéről, hanem az építkezésről szólt. Nehéz erről az ünnepről beszélni, pedig nagyon sok rétege van. Talán a legősibb a májusfa állítás, ami azonban nem csak ehhez a naphoz kötődik: húsvét és pünkösd táján is állítottak ilyen fákat, és az is biztos, hogy nem csak magyar, hanem Európa jelentős részére jellemző gyakorlat volt. A tavaszhoz, termékenységhez valamilyen módon kötődik, közelebbit nem tudunk, csak csináljuk.

A XIX. század végén új jelentéssel bővült ez a nap. A városi munkások első szakszervezeteinek egyik fő követelése volt a napi nyolc órás munkaidő volt. Chicagoban 1886. május 1-jén indult az a többnapos, 350 ezer embert megmozgató tüntetés-sorozat, aminek az emlékére négy évvel később a II. Internacionálé nemzetközi megmozdulást szervezett. Ebből a hagyományból nőtte ki magát a „munkások ünnepe,” amit aztán a szocialista blokkban a „munka ünnepe”-ként kezdtek emlegetni. A XX. században majdnem az egész világon munkaszüneti nappá és állami ünneppé vált ez a nap. Rákosi és Kádár idejében még tömegek vonultak ki az utcára, és tapsoltak lelkesen vagy kényszerből, majd a rendszerváltással a Felvonulási tér, és a felvonulások is megszűntek. 

Eddig a Wikipédia-szócikk erről a napról. 

Május elsejének az újra- és átértelmezése, átalakulása folyamatos. Néha a gyakorlat megmarad, mint a faállítás, de már nem igazán tudjuk, hogy mit is jelent, mire való. Azt a hagyományt, ami világszinten fontossá tette ezt a napot, amely a szegény munkásság munkakörülményeinek javítását és a szociális érzékenységet tűzte zászlajára ma már csak kevéssé találjuk meg. A katolikus egyház 1955-től Munkás Szent József ünnepévé tette május elsejét, Magyarországon sokak számára még a szocializmust jelenti, a majálisok pedig általában tisztán a szórakozást, és nem a naphoz kapcsolódó társadalmi kérdéseket helyezik középpontba – tisztelet a kivételnek. Úgy érzem, hogy az ünnep keresi a helyét.

Itt, Baross Gábor-telepen is kialakult valamiféle hagyománya május elsejének. Megmaradt a májusfa állítás, és – azt hiszem, keveset tévedek, ha Imre bácsihoz kötöm ezt a mozzanatot – a kőfejtők emléknapjává vált ez a nap. Ez is egy újraértelmezés: a közös emlékezet részévé válik az, hogy itt kőfejtők működtek. Egy bizonyos újraértelmezés megtörtént: emlékezeti hellyé vált a Kőfejtők parkja, ahogy a neve is mutatja, saját emlékműve van, és évenként összegyűlik itt valahány ember május elsején. 

Amikor felkértek ennek a beszédnek a megtartására, akkor az volt az első reakcióm, hogy de hát tavaly is én beszéltem, és akkor is nagyon nehezen tudtam bármit is mondani az ünnepről. Aztán a további rábeszélés tápot adott annak, hogy idén is legyen mondandóm: azt mondták, hogy olyan ember kell, aki valahogy kötődik a helytörténethez a kőfejtők miatt. Aztán azt, hogy ha más nem, olvassam fel a tavalyi beszédemet, úgyse emlékszik rá senki.

Napokba tellett, amíg feldolgoztam ezeket a mondatokat. Az emlékezésnek az ismétlés is lehet a formája. A húvéti vigilia szertartása se változik, március 15-én is minden évben felhangzik a „Talpra magyar” a Nemzeti Múzeum előtt. De ezeknek az alkalmaknak is van változó része: aki beszél, az nem az évekkel korábbi szöveget olvassa fel, hanem a mának szóló tanulságot, mondanivalót keresi a múltban. A „ma” pedig évről évre változik.

Tavaly azzal zártam a gondolataimat, hogy az építkezés nem állhat meg, folyamatosan menni kell előre. Így fogalmaztam: „A kor változó igényeinek megfelelően kell lehetőséget biztosítanunk arra, hogy a környéken élők ne csak lakóként töltsék napjaikat, hanem otthonra leljenek – gondolkodásmódtól, kortól, társadalmi rétegtől függetlenül. Ez sokszor türelmet és toleranciát igényel, különösen akkor, amikor azt látjuk, hogy mások más értékrend és más prioritások alapján hoznak döntéseket, de úgy gondolom, hogy csak ez lehet hosszú távon egy működő településrész útja. Korosztályok váltják egymást, családok költöznek be és el, új igények jelennek meg, ha ezt nem vesszük figyelembe, bezárkózunk és az pusztuláshoz vezet. Ha bezárunk egy házat, akkor a természet előbb-utóbb visszaveszi, ami az övé.”

Lehet, hogy tényleg jogos volt a felvetés, és a tavalyi beszédet kellett volna felolvasnom. Lehet, hogy nem is új gondolatok kellenek ide, hiszen még a régiek is utcahosszal előttünk vannak. A tavaly megfogalmazott célok távolibbnak tűnnek most, mint egy éve. Hiába kezdjük el építeni a harmadik emeletet, ha az földszint sincs kész. Ha nincs meg az újragondolásra, aktualizálásra való igény, akkor belesüppedünk a múltba, és a jelen mindinkább elhúz mellettünk.

Miért gyűltünk ma itt össze? Ezt a kérdést mindenkinek magának kell megválaszolnia. Miért jöttem ma én ide? Úgy gondolom, hogy erre a kérdésre csak akkor van értelme válaszolni, ha legalább magunkkal teljesen őszinték vagyunk. És ha őszinte választ tudunk adni, akkor talán tisztábban is látunk arról, hogy mit is érdemes ma csinálni. Ez az első szint. Lehet, hogy most nem is a közös munkának, hanem a szórakozásnak vagy a pihenésnek van ideje. Lehet, hogy nem is a közös gondolkodás lenne fontos, hanem a májusfa. Lehet, hogy nem terveket kéne szőni és a következő lépésen töprengeni, hanem fennkölt módon nagy költőket idézni, és a régiek dicsőségét megénekelni. Lehet, hogy én dimenzionáltam túl ezt a szerepet, és elég lett volna felolvasni valami frissen letöltött, szépen zengő szöveget. Ez esetben bocsánat kérek.

Köszönöm, hogy meghallgattak!