2010-ben, öt és fél éve találkoztam
először Imre bácsival. A beszélgetésünk nagyjából ugyanúgy
zajlott, mit ahogy a legtöbb beszélgetés, amit kettesben
folytattunk: leültünk az asztala mellé, papírok kerültek elő,
esetleg még fényképező vagy laptop is, ezen kívül teasütemény
és végén valamilyen ital. A téma majdnem mindig Baross
Gábor-telep történetéhez kapcsolódott, először Stádinger
Borbála – Bori néni – kapcsán, később pedig a készülő
könyv miatt. Imre bácsi és a telep története több szállal
egybefonódott, így ezeken a beszélgetéseken az ő történetét
is megismertem. Volt, amit csak szóban mesélt el, és volt, amit le
is írt, hogy aztán a kinyomtatott A4-es füzet egy példányát
lelkesen dedikálja, mielőtt nekem ajándékozná. Ezekből a
történetekből ismertem meg az életét, amit nemrég végleg
lezárt: néhány héttel a 96. születésnapjára rendezett
ünnepséget követően, 72. házassági évfordulója után két
nappal, a Don-kanyari megemlékezés másnapján úgy döntött, hogy
átadja a terepet, és újra találkozik a feleségével, szüleivel,
régi barátaival.
