Pelikán Imre bácsi emlékezete

2010-ben, öt és fél éve találkoztam először Imre bácsival. A beszélgetésünk nagyjából ugyanúgy zajlott, mit ahogy a legtöbb beszélgetés, amit kettesben folytattunk: leültünk az asztala mellé, papírok kerültek elő, esetleg még fényképező vagy laptop is, ezen kívül teasütemény és végén valamilyen ital. A téma majdnem mindig Baross Gábor-telep történetéhez kapcsolódott, először Stádinger Borbála – Bori néni – kapcsán, később pedig a készülő könyv miatt. Imre bácsi és a telep története több szállal egybefonódott, így ezeken a beszélgetéseken az ő történetét is megismertem. Volt, amit csak szóban mesélt el, és volt, amit le is írt, hogy aztán a kinyomtatott A4-es füzet egy példányát lelkesen dedikálja, mielőtt nekem ajándékozná. Ezekből a történetekből ismertem meg az életét, amit nemrég végleg lezárt: néhány héttel a 96. születésnapjára rendezett ünnepséget követően, 72. házassági évfordulója után két nappal, a Don-kanyari megemlékezés másnapján úgy döntött, hogy átadja a terepet, és újra találkozik a feleségével, szüleivel, régi barátaival. 

Imre bácsi 1919-2016 (Forrás: budafokteteny.hu)

Imre bácsi 1919. december 27-én született Barosson. Családja az elsők között érkezett a telepre, először a későbbi Páll-féle vendéglőbe, aztán a IV. utcába, ahol máig a család leszármazottai élnek. Pelikán Gyula kőművesmester volt, akire Imre bácsi szigorú és tisztességes emberként emlékezett. Többször hallottam tőle, hogy mindenkinek segített a házépítésben, aki a brigád tagja volt, egyedül a fia maradt ki a sorból: a IV. utcai ház kibővítésekor Imre bácsi nappal dolgozott, éjjel pedig a házat építette. Akkor haragudott az édesapjára, de később rájött, hogy ekkor tanulta azt a szívósságot és kitartást, ami hozzájárul hosszú és tartalmas életéhez.

A szülők, főleg az édesapa szerepe több történetben is előkerült. Imre bácsi apjától tanulta a mesterséget, amit szívesen űzött nyugdíjas korában is, és büszke volt arra, hogy a barossi házak jelentős többségének építésénél ott volt, sőt, sokat ő tervezett. 

Úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb erénynek a kitartást tartotta. Nem csak példát mutatott benne, de történeteiben is vissza-visszaköszön ennek jelentősége, különösen a fiatalabb generációkkal kapcsolatban. Imre bácsi korosztálya ugyanis sokszor még Budafokra is gyalog járt, például az elemit követő Polgári Iskolába, vagy moziba, bálra. A világháború alatt utászként szolgált a II. magyar hadseregben, alakulatával hidakat, utat építettek a fronton – itteni emlékeiről a Promontor TV is kérdezte. Amikor ezekről az emlékekről mesélt, többször eltűnődött: vajon a mai emberek meg tudnák-e tenni azt, amit ők megtettek?

A háború alatt már udvarolt Böbének. Gyakran mesélt a hosszú vonatozásokról, ahogy egész hétvégéjét rááldozta arra, hogy pár órát a győri kaszárnya helyett Ludányon tölthessen kedvesével. Valószínűleg egy ilyen vonatozás után került sor a polgári esküvőre is az éjszaka közepén. A szokatlan időpont okáról később így írt: „1944. január 8-án éjfél előtt 11 órára értünk vonattal Ludányba, velem volt Bíró János sógorom, ő volt az én esküvői tanúm. Már a vasútállomáson közölték, hogy még ma meg kell esküdnünk, mert a főjegyző, aki egyben az anyakönyvvezető vasárnap nem ér rá, mert vadászni megy. (…) Még éjfél előtt összeházasodtunk, mi ketten, a két tanú, és a főjegyző voltunk jelen.” Ez egy hosszú és boldog házasság kezdete volt – e téren is fel lehet nézni Imre bácsira, hatvanhat évig élt példás házasságban.

A háború után az új világban kellett elhelyezkedni. Erről az időszakról is sokat mesélt, a történetek középpontja általában egy építkezés volt, legyen az a mai Vígszinház felújítása, az 1954-es nagy árvíz utáni újraépítés, amit Imre bácsi vezetett le kormánybiztosként, vagy pár évvel később a barossi templom kibővítésének munkálatai. Ezt az időszakot a sok munka, és az aktív családi élet jellemezte történeteiben.

Imre bácsi életében az utolsó aranykor Barosshoz, különösen a Polgári Körhöz kötődött. Többször mesélte nekem, hogy ő nem akart elnök lenni, Felker Győző fejéből pattant ki a Kör ötlete, Imre bácsi pedig beadta a derekát – és milyen jól tette! Rengeteget adott a Baross Gábor-telepen élőknek, a ide kötődő feladatai tartották életben és adtak neki energiát. Szívós munkával felépítette a Polgári Kört, aminek szíve és mozgatórugója volt. Munkája nyomán Barosson megszaporodtak az emléktáblák és a szobrok, és kiépült az emlékhely a Donát-hegyen. Díszpolgári címet kapott, és az kerület egyik doyenjeként nagy megbecsülésnek örvendett, a felé áradó tisztelet és szeretet pedig sok erőt adott neki – amit ő visszaforgatott a közösségbe.

Én ebben a korszakban ismertem meg: amikor megkérdeztem Verőcei Gábor atyát, hogy ki tudna nekem a régi időkről mesélni, akkor egyértelműen Imre bácsihoz küldött, aki szívesen mesélt. Ebből a kapcsolatból lett később a könyv is: megtisztelő, hogy részt vehettem Imre bácsi egyik régi álmának a beteljesítésében.

Amit kitalált, azt megvalósította. Ez jellemző volt Imre bácsira. Most már Ő nincs itt, hogy kitaláljon és megvalósítson. Rajtunk a sor, hogy hozzá hasonló kitartással, nyitottsággal és szeretettel álljunk be mi is az építők sorába.