2010-ben, öt és fél éve találkoztam
először Imre bácsival. A beszélgetésünk nagyjából ugyanúgy
zajlott, mit ahogy a legtöbb beszélgetés, amit kettesben
folytattunk: leültünk az asztala mellé, papírok kerültek elő,
esetleg még fényképező vagy laptop is, ezen kívül teasütemény
és végén valamilyen ital. A téma majdnem mindig Baross
Gábor-telep történetéhez kapcsolódott, először Stádinger
Borbála – Bori néni – kapcsán, később pedig a készülő
könyv miatt. Imre bácsi és a telep története több szállal
egybefonódott, így ezeken a beszélgetéseken az ő történetét
is megismertem. Volt, amit csak szóban mesélt el, és volt, amit le
is írt, hogy aztán a kinyomtatott A4-es füzet egy példányát
lelkesen dedikálja, mielőtt nekem ajándékozná. Ezekből a
történetekből ismertem meg az életét, amit nemrég végleg
lezárt: néhány héttel a 96. születésnapjára rendezett
ünnepséget követően, 72. házassági évfordulója után két
nappal, a Don-kanyari megemlékezés másnapján úgy döntött, hogy
átadja a terepet, és újra találkozik a feleségével, szüleivel,
régi barátaival.
Imre bácsi 1919-2016 (Forrás: budafokteteny.hu) |
Imre bácsi 1919. december 27-én
született Barosson. Családja az elsők között érkezett a
telepre, először a későbbi Páll-féle vendéglőbe, aztán a IV.
utcába, ahol máig a család leszármazottai élnek. Pelikán Gyula
kőművesmester volt, akire Imre bácsi szigorú és tisztességes
emberként emlékezett. Többször hallottam tőle, hogy mindenkinek
segített a házépítésben, aki a brigád tagja volt, egyedül a
fia maradt ki a sorból: a IV. utcai ház kibővítésekor Imre bácsi
nappal dolgozott, éjjel pedig a házat építette. Akkor haragudott
az édesapjára, de később rájött, hogy ekkor tanulta azt a
szívósságot és kitartást, ami hozzájárul hosszú és tartalmas
életéhez.
A szülők, főleg az édesapa szerepe
több történetben is előkerült. Imre bácsi apjától tanulta a
mesterséget, amit szívesen űzött nyugdíjas korában is, és
büszke volt arra, hogy a barossi házak jelentős többségének
építésénél ott volt, sőt, sokat ő tervezett.
Úgy gondolom, hogy az egyik
legfontosabb erénynek a kitartást tartotta. Nem csak példát
mutatott benne, de történeteiben is vissza-visszaköszön ennek
jelentősége, különösen a fiatalabb generációkkal kapcsolatban.
Imre bácsi korosztálya ugyanis sokszor még Budafokra is gyalog
járt, például az elemit követő Polgári Iskolába, vagy moziba,
bálra. A világháború alatt utászként szolgált a II. magyar
hadseregben, alakulatával hidakat, utat építettek a fronton –
itteni emlékeiről a Promontor TV is kérdezte. Amikor ezekről az
emlékekről mesélt, többször eltűnődött: vajon a mai emberek
meg tudnák-e tenni azt, amit ők megtettek?
A háború alatt már udvarolt Böbének.
Gyakran mesélt a hosszú vonatozásokról, ahogy egész hétvégéjét
rááldozta arra, hogy pár órát a győri kaszárnya helyett
Ludányon tölthessen kedvesével. Valószínűleg egy ilyen
vonatozás után került sor a polgári esküvőre is az éjszaka
közepén. A szokatlan időpont okáról később így írt: „1944.
január 8-án éjfél előtt 11 órára értünk vonattal Ludányba,
velem volt Bíró János sógorom, ő volt az én esküvői tanúm.
Már a vasútállomáson közölték, hogy még ma meg kell
esküdnünk, mert a főjegyző, aki egyben az anyakönyvvezető
vasárnap nem ér rá, mert vadászni megy. (…) Még éjfél előtt
összeházasodtunk, mi ketten, a két tanú, és a főjegyző voltunk
jelen.” Ez egy hosszú és boldog házasság kezdete volt – e
téren is fel lehet nézni Imre bácsira, hatvanhat évig élt példás
házasságban.
A háború után az új világban
kellett elhelyezkedni. Erről az időszakról is sokat mesélt, a
történetek középpontja általában egy építkezés volt, legyen
az a mai Vígszinház felújítása, az 1954-es nagy árvíz utáni
újraépítés, amit Imre bácsi vezetett le kormánybiztosként,
vagy pár évvel később a barossi templom kibővítésének
munkálatai. Ezt az időszakot a sok munka, és az aktív családi
élet jellemezte történeteiben.
Imre bácsi életében az utolsó
aranykor Barosshoz, különösen a Polgári Körhöz kötődött.
Többször mesélte nekem, hogy ő nem akart elnök lenni, Felker
Győző fejéből pattant ki a Kör ötlete, Imre bácsi pedig beadta
a derekát – és milyen jól tette! Rengeteget adott a Baross
Gábor-telepen élőknek, a ide kötődő feladatai tartották
életben és adtak neki energiát. Szívós munkával felépítette a
Polgári Kört, aminek szíve és mozgatórugója volt. Munkája
nyomán Barosson megszaporodtak az emléktáblák és a szobrok, és
kiépült az emlékhely a Donát-hegyen. Díszpolgári címet kapott,
és az kerület egyik doyenjeként nagy megbecsülésnek örvendett,
a felé áradó tisztelet és szeretet pedig sok erőt adott neki –
amit ő visszaforgatott a közösségbe.
Én ebben a korszakban ismertem meg:
amikor megkérdeztem Verőcei Gábor atyát, hogy ki tudna nekem a
régi időkről mesélni, akkor egyértelműen Imre bácsihoz
küldött, aki szívesen mesélt. Ebből a kapcsolatból lett később
a könyv is: megtisztelő, hogy részt vehettem Imre bácsi egyik
régi álmának a beteljesítésében.
Amit kitalált, azt megvalósította.
Ez jellemző volt Imre bácsira. Most már Ő nincs itt, hogy
kitaláljon és megvalósítson. Rajtunk a sor, hogy hozzá hasonló
kitartással, nyitottsággal és szeretettel álljunk be mi is az
építők sorába.
1 megjegyzés:
Érdeklődéssel olvasva a történelmet - ami nekem Pelikán Imre bácsi tekintetében és ismeretében, színtiszta és megélt valóság, - akit sok évtizeden keresztül jól ismerhettem, a halála előtt még az otthonban személyesen felkereshettem, mindaz ami ezen hasznos és tanulságos blog mesél és üzen, számomra is példaértékű és sok-mindenben élmény és nosztalgia-értékű. Hiszen magam és kortársaim, sok-mindent láthattak és emlékezhetnek arra, ami ma már csak egy múlt, maga a történelem. Mint az egykor Wencel kert és a környezete, és sok-minden amit egykor személyesen B.Árpinak is megmutathattam. Bárhol is folytatódik, majd végződik az ember élete, a szülőföldje , annak térsége és a múltja marad meg a legszebb emlékezetében. Az és minden, amit ezen szép és tiszteletre méltó blog gondolatai is magában foglalnak és hordoznak.
Megjegyzés küldése